Barangolás az őszben

Esős, borongós idővel köszöntött be az ősz, amely nem kedvezett a szeptember végi – október elejei túraterveinknek. Végül kis halogatás után sikerült október 19-én a Dötkre tervezett túránkat megvalósítani. Igaz, párásan, szomorkásan ébredt a Nap, de a tervezett indulásra, mint egy húszan gyűltünk össze a szepetki iskola bejáratánál. Kicsik, nagyok, elsőstől a hatodik osztályosig. Még néhány szülő is velünk tartott.

blank

Negyed tízkor Istvánd falu irányába indultunk el. Benéztünk a község tájházába. Igaz, kívülről néztük meg, de így is sok érdekes dolgot láttunk a ház körül. Az egykori háztarsási eszközöktől a hajdani Hámos-malom turbina hajtóművéig mindenféle régiség gyönyörködtette a kincseket kereső szemeinket. Egy kicsit megpihentük az egykor szebb napokat látott Pusztatorony mellett. Itt többen csatlakoztak még hozzánk az istvándi tanulóink közül. A hajdani községi iskola mellett kialakított pihenőhelyen újra szusszantunk egy kicsit, megcsodáltuk Istvánd több évszázados evangélikus templomát, igaz ezt is kívülről. A templom büszkén hirdeti azt a sok áldozatot, mellyel az evangélikus hívek ápolják óvják ezt a kis ékszerdobozt. A falu utolsó házait elhagyva a sokat látott Vásáros úton barangoltunk tovább.

Hajdanában az istvándi gazdák erre vitték terményeiket, állataikat a Szentgróti vásárra – innen az elnevezés. Most mi haladunk rajta, s nemsokára elérjük a Foglár patak hídját. Itt újra pihentük egy kicsit. Elcsodálkoztunk azon, hogy a természet, hogyan veszi újra birtokába a patak medrét. Gyékény, nád, zsurló sorakozik a patak partján, eltakarva a kutató szemlélő elől a Foglár csekélyke erecskéjét. Karnyújtásnyira előttünk kibontakoznak az istvándi erdő tarka ruhát öltött fái. Az utunk pocsolyás- sáros testén a kora hajnali őz- és szarvasnyomok árulkodnak arról, hogy nem vagyunk itt egyedül. Él, zsibong az őszi természet, de néha mi is néha harsányak vagyunk, így elbújnak előlünk a kis erdőlakók. Hátunk megett az istvándi házak összezsugorodnak, mintha egy képeslap fotója lenne, amelyet a természet postása hoz utánunk. Elérve az erdő szegélyét a dötki szél felé haladunk tovább, ostrommal beveszünk minden vadlest, hogy gyönyörködjük az utunkat szegélyező lápi világban. Itt-ott még nyílnak a kora őszi virágok, a kikerics sem akar még nyugovóra térni, szereti a csapadékos időszakot. Néhány szalmabálát is birtokba veszünk, közben cipőkkel, ruhánkkal gyűjtjük a reggeli harmatot. Leküzdjük az előttünk magasodó domboldalt és elérjük Dötk szélső házait. A község közepén, a Noé borháznál újra megpihenünk. A közeli templom harangja ebédre hív, közösen elfogyasztjuk a velünk hozott „madárlátta” ebédet. Megtekintjük a borház múzeumát, amely emléket állít a zalai szőlőművesek embert próbáló több évszázados munkájának.
– Ez nem is pince! – mondja csodálkozva egyik kis érdeklődő.
– Hisz a pince a föld mélyébe vezet, de itt minden a „felszínen” van.
– Őseink olyan ügyesen építkeztek agyagból, hogy nem kellett mélyre ásni. Így is megfelelően hűvös volt a hegyi hajlék a legmelegebb nyárban is.
A múlt emlékei után újra a jelenbe léptünk és birtokba vettük a közeli játszóteret. Hintáztunk, várat építettünk, lehemperegtünk a domboldalról és észre sem vettük, hogy elszaladt az idő. Így újra útrakeltünk és visszaindultunk Szepetkre. Jó másfélórás barangolással, félháromra, jól elfáradva visszaértünk iskolánkhoz. Ott egymásnak búcsút intve hazaindultunk. Novemberben folytatjuk barangolásunkat újabb természeti csodák felé.

Vikár Tibor

Kapcsolódó cikkek

Tóth Attila

A weblap készítője, tartalomkezelő

Tóth Attila

BESZÁMOLÓK