Iskolánkban a hetedik és a negyedik osztályos tanulókkal a pókaszepetki hősi emlékműnél gyertyagyújtással emlékeztünk meg a Nagy Háború (I. világháború) befejezésének 107. évfordulójáról. Doberdó, Isonzó, Galícia, Szerbia területén sok százezer magyar honvéd harcolt. Sokan nem tértek vissza és testük idegen földben tömegsírban lelt nyugalomra. Sokuknak nem adatott meg a végső tiszteletadás sem, mert a harcok szünetében alig volt idő temetésre.
Az alakulat parancsnoka vagy lelkésze küldött haza rövid értesítőt az elesett, eltűnt családapáról, testvérről. A családnak esélye sem volt a világháború befejezése után, hogy elhunyt szerettük sírját felkeressék és a család nevében végső búcsút vegyenek tőle. Először egyéni, majd közösségi kezdeményezésre a falvakban, városokban emléktáblákat emeltek elhunyt szeretteik emlékére. Később országos mozgalom bontakozott ki a háború áldozatairól való megemlékezésre. A települések közadakozással anyagi lehetőségeikhez mérten állítottak emlékműveket az idegenben nyugvó áldozatoknak.
Így történt Pókaszepetken is, mikor Pókafa és Szepetk lakói összefogással emlékművet állítottak a Nagy Háború poklában eltűnt szeretteik emlékének megőrzésére. Az idegen szemlélőnek az emlékmű oldalán „csak” nevek olvashatók, de az itt élőknek nagyapa, nagyszülő tragédiáját őrzi a kőbevésett név. Fontos, hogy napapáik emlékét megőrizzük az utódok számára, tiszteljük emléküket.
Vikár Tibor