A Határtalanul!- HAT-20-01-0599- azonosítójú program keretén belül a pókaszepetki és a gellénházi általános iskola tanulóinak lehetősége nyílt Erdélybe látogatni, erősítve ezzel a magyar-magyar kapcsolatokat. Emellett nagy élmény gyermeknek, felnőttnek egyaránt, hogyan lehet ezer kilóméternél is távolabb honfitársnak maradni és őrizni azt, amit itthon egyre kevésbé érez az ember. Öt nap nem sok, ha minél többet szeretnénk látni, ezért a program elég feszes volt.
Összesen 46 diák és 5 tanár kirándult. Az út nagyon hosszú volt, fárasztó, a határig körülbelül 8 órát buszoztunk. Arra mindenesetre nagyon megfelelt, hogy a két intézmény tanulói összeismerkedhessenek. Azóta is tartó barátságok szövődtek.
Ártándnál léptük át a határt, és elsőként Nagyváradon töltöttünk hosszabb időt. Csodálatos várost láthattunk, ahol viszonylag magas a magyar lakosság aránya, így mindenütt az utcákon magyar szót hallhatott, aki figyelt. Ady Endrére emlékeztünk itt és megismerkedtünk a „PECE-parti Párizzsal”. Ezt követően a Király-hágón át beléptünk a rég áhított földre. Aznapi utolsó programunk a kolozsvári városnézés volt. Kicsit fáradtan, de annál jobban hüledezve érzékeltük, micsoda pezsgő, minden ízében kultúrával átitatott vidék tárul fel előttünk. Megismerkedtünk Mátyás király szülővárosával, megnéztük a főtéren álló Szent Mihály templomot, Fadrusz János legkiválóbb alkotását a Mátyás szobrot, Mátyás király és Bocskai István fejedelem szülőházát, és a Farkas utcát. Elképzeltük milyen lehetett az élet a “kincses városban” a középkorban, majd a reneszánsz korszakában. Estére nagyon fáradtan érkeztünk Magyarfenesre, ahol az éjszakát töltöttük. Kiváló panzió és remek vendéglátás fogadott bennünket.
Második nap reggel korán indultunk Torockóra, ahol megcsodálhattuk a környék egyetlen egységes építészeti jegyeket viselő települését. A múzeumban a bányászat eszközeit és a népi motívumokat tanulmányozhattuk, de a háttérben már fölénk magasodtak a Tordai-hasadék sziklái, így Szent László királyunk nyomába eredtünk, a Hesdát patak völgye csalogatott bennünket egy kis erdei sétára és mi el is fogadtuk a kihívást. A völgy lapályáról a 200 méteres szintkülönbség a sziklafalak meredeksége, de komorsága miatt sokkal többnek látszik, ugyanakkor mi egy könnyű sétával mégis elég messzire jutottunk. Kár érte, hogy az eső megakadályozta a túra tökéletes befejezését, bőrig áztunk, mire mindenki a buszhoz ért.
Marosvásárhely megfelelő választásnak tűnt a zivatar után. Itt a magyar szecesszió kívül-belül lenyűgöző remekművét, a Kultúrpalotát tekintettük meg. Sétáltunk a városban, a várat is láttuk.
Ezt követően Szovátára a Medve-tóhoz indultunk, amelyhez több kisebb tó is tartozik, és a világ legnagyobb heliotermikus tava. Alakja kiterített medvebőrre hasonlít, innen származik a neve. Sótartalma a felszínen 100 g/l, mélyebben 220-300 g/l. Vize a helioterm jelenség következtében 35°C-ra is felmelegszik 2 méter mélységig; de a tó kialakulásakor legmelegebb rétegében 80°C-ot is mértek. Itt egy kisebb sétát tettünk majd indultunk Nyikómalomfalvára, ahol házias ételekkel és nagy szeretettel fogadtak bennünket.
Szerdán reggel a parajdi sóbánya földalatti világába látogattunk. 80-100 méter mélységbe ereszkedtünk le egy nagy sótömbbe, ahol templom, múzeum, játszótér is található. Azt tartják, hogy a parajdi sótömb 100 évig el tudná tartani Európa teljes lakosságát sóval.
Ezután a fazekasságáról híres Korondon sétálunk a kirakodóvásárban, majd Farkaslakára utaztunk, ahol Tamási Áronra, a legnagyobb székely népi írónkra emlékeztünk, sírjánál, a Trianon emlékmű mellett nemzeti szalag felkötésével tisztelegtünk. Szejkefürdőnél a székelykapukon át eljutottunk Orbán Balázs sírjához és tisztelettel, méltósággal, szalag felkötésével emlékeztünk a legnagyobb székelyre.
Utunk következő állomásán a legmagyarabb várost, Székelyudvarhelyt tekintettük meg, majd a „madéfalvi veszedelem” színhelyét, Madéfalvát érintve a csodálatos Gyimesek felé vettük az irányt. Az éjszakát a hűvös Gyimesbükkön töltöttük, az ezeréves határtól párszáz méterre. A falu Csíkszeredától 32 km-re északkeletre, a Tatros felső szakaszán, a Gyimesi-szoros alsó kijáratánál fekszik.
Csütörtökön várt ránk a legkeményebb nap. Először Moldvába, Pusztinába látogattunk. Megismerkedünk a moldvai csángók történetével, nehézségeikkel és kitartásukkal, mely nélkülözhetetlen az anyanyelvük fenntartásáért folytatott állandó küzdelemben. Meghallgattuk a gyerekek szívhez szóló műsorát, majd meglátogattuk a legkeletibb Szent István templomot. Nyisztor Ilona népdalénekes csodálatos előadása mindenkit megdöbbentett. Ilyen tiszta magyar hangot, ilyen messze a szülőhazánktól.
Ezután visszatértünk Gyimesbükkre nemzeti színű szalaggal tisztelegtünk az ezeréves határnál, a határkőnél, A Tatros folyó és a vasútvonal itt hagyja el Erdélyt és lép át Moldvába. Az épületet és a mellette lévő, 17. században épült Rákóczi-vár romjait évről évre turisták ezrei keresik fel. Gyimesbükkön a Rákóczi-vár romjai alatt, néhány méterre a hajdani román-magyar határtól áll a hajdani Magyar Királyi Államvasutak egyik legkeletibb, 30. számú vasúti őrháza.
Gyimesek világát magunk mögött hagyva az irányt a magyarok legnagyobb zarándokhelye felé vettük: Csíksomlyóba értünk. A csíksomlyói kegytemplomban a csodatevő Mária szobor elé járultunk. Beszélgettünk a csíksomlyói búcsú jelentőségéről.
Délután értünk túránk minden szempontból csúcsához, a Madarasi Hargitához. Szentegyházától a víg kedélyű traktorosunk Marton János nótaszóval, székely tréfákkal vitt bennünket az 1600 méteren található menedékházhoz, ahonnan gyalogosan folytattuk utunk a hófoltos és helyenként sáros ösvényen. A gyerekek hócsatázhattak, kicsit dagonyáztak is buszsofőrünk legnagyobb örömére. Az idő kegyes volt hozzánk, csodálatos kilátás, napsütés, enyhe szél szárnyán szálltak nemzeti dalaink Erdély szép földjére.
Este komoly izomlázzal, kimerülten érkeztünk utolsó szállásunkra, Jobbágyfalvára, ahol a jól megérdemelt vacsorát elfogyasztva pihenni tértünk.
Pénteken utaztunk, utaztunk és még egy kicsit utaztunk. Nagyváradon még tettünk egy érdemi kitérőt, de a szíve mindenkinek otthon járt már, bár biztos vagyok benne, hogy egy kicsi mindannyiunknak itt maradt belőle.
A legtöbben közülünk először jártak Erdélyben. Már most ki lehet jelenteni, hogy a legtöbben nem utoljára. A legszembetűnőbb az volt, ahogy a gyerekekről napról napra kopott le az okostelefonok és a felületes rohanás máza. Sokan közülük megértették mit jelent magyarnak lenni. Ha ezért kétezerötszáz kilométert kellett utazni, akkor megérte.
